Öleld amíg kéri!

Amíg kicsik a gyerekek az a baj hogy mindig te kellesz, és mindenhol ott vannak. Amikor meg megnőnek akkor meg az hogy nincsenek ott és hiányoznak. Nem jól van ez így.

A fenti kép a szöveggel rádöbbentett, hogy elmúlik, elmegy, kicsúszik a kezemből a most lehetősége ha nem vigyázok. Nekem éppen most kicsik a gyerekek (a nagy már mindjárt iskolába megy... jaj... még csak most született). Ezzel küzdök, de nem akarom hagyni hogy a nehézségek okozta tehetetlenség meglopjon a gyönyörködéstől. Nem akarok évek  múltán sóhajtozni, hogy milyen hamar felnőttek és "Bárcsak...".
Szeretném megragadni az alkalmat, és átélni a teljes valóságában. Élvezni a mostani időszakban azt ami szép, és a későbbiben is azt ami szép. Ami pedig nehéz azzal sikeresen, együtt megküzdeni. Mert hazugság lenne azt mondani, hogy egy-egy időszaknak csak szépsége, míg egy másiknak csak nehézsége van. Minden időszakban van szép, és van nehéz. Meg akarom találni amiben most gyönyörködhetek, ami most tölt el csodálattal, hogy ne kelljen később sajnálni.
Pont ezért hoztam meg azt a döntést hogy minden nap legalább egyszer hallják tőlem a gyerekeim, hogy "szeretlek". Nem, nem vagyok csöpögős, csak szeretnék nem úgy visszatekinteni a gyerekkorukra, hogy "Bárcsak többet mondtam volna nekik, hogy mennyire szeretem őket.".
El fog jönni mikor felnőnek, még akkor is ha most olyan hihetetlen. Akkor pedig a maguk útján indulnak... mert ez a dolguk. Az lenne a baj, ha nem így lenne. Ha nem lenne képes saját utat választani és azon járni, az baj lenne. Így már most készítem magam, hogy ha elindul a saját útján tudjak neki/vele örülni. Tudjam bátorítani, noszogatni, szeretettel nógatni. És sose visszatartani, lefogni, elbátortalanítani. Hiszen szeretem... akkor is ha éppen nem akarja hogy megöleljem. Elmúlik az is. Akkor pedig majd ahhoz kell alkalmazkodnom.

Így hát emlékeztetőül:
"Öleld amíg kéri!
Hallgasd amíg mondja!
Szeresd amíg hagyja!..."

Megnyitó szubjektíven

Megynyílt. Dobpergéssel, műsorral, kézrázással együtt nem kisebb dolog nyílt, mint egy családháló pont. Itt nálunk, Péteribe. Egy éve kezdtük. Megláttuk, megbeszéltük, megírtuk, beadtuk, vártuk, izgultunk, megkaptuk s közben, előtte, utána és azóta is töretlen lelkesedéssel dolgozunk a családokért, a mi gyerekeinkért, a mi családjainkért. Négy lelkes család indult s dolgozott együtt. Célunk, hogy nálunk is legyenek olyan program lehetőségek, szakemberekkel konzultációk, ami a családokat előbbre viszi és megerősíti abban, hogy van miért küzdeni, sőt érdemes is.
Mikor a játéknapon  meglátod a csillogó gyerek szemeket, az ugrándozó gyerekek örömét, a nagymama korú és a gyermek közös játékát,

akkor elfelejted milyen fáradt vagy, hogy mennyi áldozatba kerül a szervezés és rádöbbensz, hogy ezt újra, és megint és fel nem adva ismét meglépnéd. Akkor is, ha közben ezerszer fel akartad adni, és hagynád a francba az egészet, mert huszadjára sem úgy alakul. De visszatekintve a gyermek öröme mellett minden más eltörpül. Mert rádöbbensz, hogy érdemes csinálni, hiszen a generációk összetalálkoztak, a játék örömben lezajlott, és ha nem is minden úgy alakult ahogy megálmodtad, végül mégis megérte. Mert a játék egy olyan fantasztikus tevékenység, mely magában hordozza a nevetés, a jó kedv és a szabadság ízeit.

Megérte a formális és az informális elemek elhordozása, az ébren töltött éjszakák sokasága, a ki nem mondott fájdalmak megbocsátása, és az elengedett álmok sóhaja. Megérte. Miért? Mert te, ott belül tudod, hogy odatetted amid van, bele tetted a szíved, a lelked, az időd és mindent megtettél hogy a legjobb legyen. Mindez megtanít, hogy a csapat ereje, összetartása, egymásért való kiállása egyre erősödni fog, egyre jobb lesz és minden közösen megtett lépéssel egyre jobban összeérik a csapat.

Köszönöm, én személyesen, hogy vagytok, hogy tanítotok mikor nem is tudtok róla s hogy jó példával előttem jártok! Ti, családos, hálós péteriek.

"Ez a bolygó nem az én hazám"- magánvélemény

Nem szokásom különösebben minősíteni embereket, helyszíneket, eseményeket. Pont ezért most sem ezzel a szándékkal írok egy mondatot sem. Sokkal inkább egy rácsodálkozás, felismerés, megfogalmazása most ez a bejegyzés. Ahogy a címben is szerepel, egy magán vélemény, amivel lehet egyetérteni, és egyet nem érteni. Viszont minden esetben az egymás véleményének tiszteletben tartásának figyelembevételével. Na, ennyit bevezetőül.

Mostanában, különböző okokból elém került egy dal, amit valamiért nem éreztem kereknek. Nem szövegileg, vagy zeneileg, hiszen ez nem szakmám, nem értek hozzá. Magam sem értettem mi a baj, csak azt tudtam, hogy attól az igazságtól, amit én ismerek távol van... vagyis hát hiányzik belőle valami a számomra. Gondolkodtam, gondolkodtam, de nem tudtam rá jönni mi a baj. Pláne, hogy az eltelt időben hallottam is hozzá olyan körítést, ami szerint rendben van, és minden jó benne. Ez nem változtatott az érzésemen, csupán arra nyitotta fel a szemem, hogy van benne érték! Nem kell az egészet kidobni úgy ahogy van. S mindinkább hajtott a felé, hogy meg tudjam fogalmazni magamnak és másoknak is mi az ami NEKEM nem passzol. Ehhez segített hozzá, mikor a dalok között rátaláltam erre:

https://youtu.be/Sv85mQYaVks?list=PL55AFCCB92622CCF2

Olyan jó az a bizonyosság, ami ebben a dalban benne van és amit a szívemben hordozhatok arról, hogy nem ez az otthonom, ez csak átmenet, mert "...ami ezen a földön körbe vesz, az csak múló álom...". Viszont tudom hová tartok, tudom mi a cél, tudom mire tettem fel az életem: "..arra..., hogy egy szép napon majd célba ér..." Mikor ezt a dalt hallgatom nem az elmúláson van a hangsúly, hanem azon a célon, amiért már most érdemes élnem és küzdenem. Minden dal, mely ezt a bizonyosságot nélkülözi, nekem hiányos és nem kerek. Hiányzik belőle az éltető remény. Hálás vagyok ezért a biztos horgonyért, amiben a mindennapokban is kapaszkodhatok. Mindenkinek kívánok minden körülményben ilyen reményteljes napokat!