Öleld amíg kéri!

Amíg kicsik a gyerekek az a baj hogy mindig te kellesz, és mindenhol ott vannak. Amikor meg megnőnek akkor meg az hogy nincsenek ott és hiányoznak. Nem jól van ez így.

A fenti kép a szöveggel rádöbbentett, hogy elmúlik, elmegy, kicsúszik a kezemből a most lehetősége ha nem vigyázok. Nekem éppen most kicsik a gyerekek (a nagy már mindjárt iskolába megy... jaj... még csak most született). Ezzel küzdök, de nem akarom hagyni hogy a nehézségek okozta tehetetlenség meglopjon a gyönyörködéstől. Nem akarok évek  múltán sóhajtozni, hogy milyen hamar felnőttek és "Bárcsak...".
Szeretném megragadni az alkalmat, és átélni a teljes valóságában. Élvezni a mostani időszakban azt ami szép, és a későbbiben is azt ami szép. Ami pedig nehéz azzal sikeresen, együtt megküzdeni. Mert hazugság lenne azt mondani, hogy egy-egy időszaknak csak szépsége, míg egy másiknak csak nehézsége van. Minden időszakban van szép, és van nehéz. Meg akarom találni amiben most gyönyörködhetek, ami most tölt el csodálattal, hogy ne kelljen később sajnálni.
Pont ezért hoztam meg azt a döntést hogy minden nap legalább egyszer hallják tőlem a gyerekeim, hogy "szeretlek". Nem, nem vagyok csöpögős, csak szeretnék nem úgy visszatekinteni a gyerekkorukra, hogy "Bárcsak többet mondtam volna nekik, hogy mennyire szeretem őket.".
El fog jönni mikor felnőnek, még akkor is ha most olyan hihetetlen. Akkor pedig a maguk útján indulnak... mert ez a dolguk. Az lenne a baj, ha nem így lenne. Ha nem lenne képes saját utat választani és azon járni, az baj lenne. Így már most készítem magam, hogy ha elindul a saját útján tudjak neki/vele örülni. Tudjam bátorítani, noszogatni, szeretettel nógatni. És sose visszatartani, lefogni, elbátortalanítani. Hiszen szeretem... akkor is ha éppen nem akarja hogy megöleljem. Elmúlik az is. Akkor pedig majd ahhoz kell alkalmazkodnom.

Így hát emlékeztetőül:
"Öleld amíg kéri!
Hallgasd amíg mondja!
Szeresd amíg hagyja!..."