Bújócska izgalmakkal

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy  kis lány, akinek a születését nagyon várták már a szülei. Három fiú után érkezett a családba, ahol olyan fantasztikus örömmel fogadták, mint talán soha senki mást. Így történhetett meg, hogy egy napon, mikor már nagyobbacskává cseperedett, nem várt módon alakította a családi nyaralás egyik estéjét. Nem volt rá jellemző, hogy különösebb zűröket okozzon, ez az eset sem annak indult. Ártatlan bújócskával kezdődött. Nagyon jól szorakoztak mindannyian, és a szüleik is örömmel vettek egy kis pihenőt a folyamatos rájuk figyelés alól. Tudták, ha együtt játszanak, akkor vigyáznak is egymásra. Na nem mintha akkor semmi figyelmet nem kellene rájuk fordítani, de hát mégis csak más, mint mikor körülöttük ugrál egyszerre mind a négy.
Ezúttal, mint már annyiszor, a négy testvér nagyon jól eljátszott egymással. Az általuk annyira kedvelt bújócskával foglalták le magukat. Éppen a legidősebb testvér volt a hunyó: tíz, kilenc, nyolc...egy, aki bújt aki nem, megyek - felkiáltással neki is kezdett a keresésnek. Mivel az apartman udvarán játszottak, ez kissé nehezítette a keresést, és könnyítette az elbújást. Senkit nem zavartak, mert a környéken nem nagyon voltak nyaralók tekintve, hogy már kezdődött az ősz. A gyerekek játékát további körülmények tették mégérdekesebbé. Olyan, mint a kert egy részén meghagyott hatalmasra nőtt fű (talán pont ilyen célra hagyták), valamint a kert végéig benyújtózó erdő. Ez ugyan szüleik figyelmeztetése szerint veszélyes lehet, nagyon vonzó és izgalmas búvóhelynek tűnt. Nem is bírta ki az egyikük, hogy ne ott bújjon el. Mikor az éppen soros hunyó, a legidősebbjük útnak indult keresni, nem is gondolt arra hogy az erdő felé menjen, mert emlékezett szüleik szavára. "Veszélyes lehet, kérlek ne ott játszatok!"- szólt a figyelmeztetés. Így nem is találhatta meg az ott megbújó testvérét, akibe annyi kitartás szorult, hogy bizony nem unta meg a várakozást a megtalálására. Hiszen az a legélvezetesebb rész, mikor rám találnak.- gondolta magában, mikor már majdnem feladta a hosszú várakozást. Mint megannyi gyermek várakozás közben, ő is  elálmosodott, és rövid időn belül el is szunyókált. Ezért esélye sem volt, hogy meghallja a "Szabad a gazda, gyere elő!" felszólítást. Mikor legidősebb testvére már mindenki mást megtalált, akkor már sokadszorra is, ezt kiabálta, ám mind hiába, mert bizony a kis álomszuszék nem hallhatta, így elő sem jöhetett. Hosszú keresgélés után sem jutott eszükbe, hogy az erdőben is szét kellene nézni, mert engedelmes, szófogadó gyermekek voltak, és tudták, szüleik nem figyelmeztetik olyan lehetséges veszélyre, amely nem valós. Így hát komolyan is vették a figyelmeztetést. Mikor már mind hárman azt az elkóborolt negyediket keresték, kezdett rajtuk úrrá lenni a félelem. Először csak egyikük kezdett el töprengeni, vajon mi történhetett, és ennek hangot is adott. Nem kellett sok idő, mind arra jutottak, jobb lesz, ha szólnak a szüleiknek, akik talán már amúgy is hiányolják őket. Így történt, hogy a kertet ott hagyva a teraszon pihenő szülök elé lépett a három megszeppent gyermek. Semmit nem kellett mondaniuk, apjuk rögvest ezzel a kérdéssel kezdte: Hol van a testvéretek?
Erre válaszul mondták el sorban, hogy keresték, és kiabáltak, de sehol nem lelik, és hogy mennyire féltik, és sehogy nem értik mi történhetett.
-"Semmit ne féljetek, maradjatok itt anyával, én megyek s keresem, míg meg nem találom."- hangzott a biztató válasz. Ezzel el is indult, magában őszíntén imádkozva, hogy minden baj nélkül találhassa meg csemetéjét. Ő sem tehetett mást, mint aprólékosan átnézve a kertet, nevén szólítva elveszett gyermekét, kereste, és kereste fáradságot és időt nem sajnálva. Már sötétedni kezdett, mikor az erdő felé pillantva fogalmazódott meg benne a gondolat: Ott is meg kell néznem, bármennyire is nem szeretném, hogy ott legyen. Ezzel a gondolattal vágott neki az egyre sötétedő erdőnek, remélve, hogy hamarosan karjaiba veheti gyermekét, akiért már komolyan aggódott. Nem is tett öt lépésnél többet, mikor pityergésre lett figyelmes. Azonnal abba az irányba fordította lépteit, ahonnan a hang jött, s hamarosan meg is látta az összekuporodott, fázó gyermeket. Lehajolt, és saját kabátjába bugyolálta, hiszen komolyan lehült már a levegő. Mikor az elveszett gyermek érezte apja ölelő karjait, csak ennyit tudott mondani: "Kérlek apa ne haragudj, többet nem megyek oda ahova nem szabad!". Mire apja csak elmosolyodott, és karjaiban vitte egész a házig reszkető gyermekét. Ott aztán mindannyian együtt örültek egymásnak, és beszélték át a történteket.

Ha te is azok közé a szerencsések közé tartozol, akik ismerik az ilyen apai ölelő karokat, akkor légy hálás Annak, Akitől kaptad az apukád. Ha esetleg ismeretlen számodra a fenti történetben szereplő "apai ölelő karok", akkor meríts a történetből. Valamint kívánom mindannyiunknak, hogy ismerjük meg közelről az Apák Apját, akinél jobb apa nem is létezik.