Anya sors

Elkezdtem egy naplót írni a gyerekekről, inkább olyan alkalmi beszámoló jellegű, mint minden napi. Gondoltam annak segítéséül, hogy közösen hangolódjunk a karácsonyra megosztom veletek egyik friss bejegyzésemet:

A gyerekek folyamatosan tanítanak nekünk valamit. Eddig sose gondoltam volna, hogy a lábosaim kitűnő dobok, a tetejük ugyan annyira megfelel cintányérnak, és hogy a nápolyis vödrökből lehet a legjobb tornyot építeni. Persze más téren is van mit tanulnom, ugyanis a testvér szeretet dúl. Néha döntöget is... Szóval a medrei nem mindig tiszták, de a túláradás nem kétséges. Hol maradok én ettől? Hogy túláradóan szeressem a testvéreimet. (Lehet hogy ők így boldogabbak?) Akárhogy is, anya sors a tanulás. Élvezem is, mert meglátom milyen esendő vagyok, mennyire segítségre szoruló, és ez igen csak helyes mederben tartja elszállni vágyó önbizalmamat.
Tegnap sétáltunk egyet Andrással kettesben. Nagyon élveztem, remélem ő is. Egyre több mindent meg tud nevezni a sétáink során. A ház, és a fa is napirendre került. Mondogatja is szorgalmasan.  Az állatokat többnyire a hangjukat utánozva azonosítja be, feltételezve rólam és általában a felnőtt társadalomról, hogy tudjuk melyik állat milyen hangon szólal meg. Elvégre mi tanítottuk neki.
Boáz pedig két hónaposan több mint öt kiló, és a félmétert is elhagyta 7centivel. Mind e mellett egyik legkedvesebb időtöltése, hogy fekvőtámaszokat nyom. Úgy lazán, nem erőlködve, mint egyesek. Persze ezt mindenki megunná egy idő után, szóval akkor elkezd szólongatni. Minél később tudok menni, annál határozottabban érzi, hogy neki rám van szüksége. Legalább én is megerősödöm abban, hogy nem hiába élek, elvégre szüksége van rám valakinek... ahogy ezt az egyik bölcs pszichológus kifejtette a gyermek sírásának okai között: "Megerősíteni a szülőt abban, hogy szükség van rá!" Még szerencse, hogy tud sírni a gyerek, különben mi lenne velem??
Mindezek közepette készülünk a karácsonyra. Ez kezdődött úgy, hogy elsején kikerült az ajtóra az adventi naptár. Már kettő (mert, hogy apjuk is igényt tart a napi édességre:). Persze ez magával hozta azt is, hogy napi szinten meg kell küzdeni, hogy az egy csoki az egy csoki legyen (na nem apjukkal, bár néha...). Így a gyerek az egyet mutatni biztosan megtanulja karácsonyra. Apjuknak már megy, de a biztonság kedvéért a gyerek le szokta ellenőrizni nem felejtette-e el.  A folytatás a készülődésben a helységek díszítése volt. Ez egy igazi élmény. Tényleg. Ahogy a szemei ragyognak miután nagy kínok között felaggat anya valamit, az megismételhetetlen. Persze utána anya akrobata mutatványát be kell mutatni, mert különben anya nem tudná megnézni milyen ügyesen egyensúlyozott a fotel támláján. Na meg azt se tudná milyen érzés az infarktus közeli állapot. Túl éltük, és ezt ismételjük naponta. Na csak azért, hogy ne unatkozzunk. Ha én nem gondoskodok "műsorról", megteszik ők ezt garantálom. Egyszer halljak meg egy gyermektelen dolgozó nőt panaszkodni arról, hogy nem jelent kihívást számára a munkája, rögtön elküldeném, hogy ugyan szüljön és neveljen már fel egy-két gyereket. Lesz kihívásban része, azt garantálom.  A karácsonyi hangulat pedig épülget. Azt hiszem, mire elérjük a karácsonyt egészen meg fognak változni a karácsonyi hangulatról alkotott fogalmaim. Azt már most is tudom, hogy nem a fahéj illattól és a világító gyertya lángtól jön a karácsonyi hangulat. Ezeknek ugyanis erősen híjával leszünk a nagy napon és addig is. Sem az adventi koszorútól, mert mostanság az ujjaimon számolhatom maximum hányadik vasárnapnál tartunk. Azonban bizton állíthatom, hogy ezek nélkül is VAN és lesz is karácsonyi hangulat. Ahogy a szemük felragyog, mikor kibontják a dugi csokit. Vagy amikor végre sikerül a tűzhely fogságából anyát kiszabadítani és megjutalmazni azzal, hogy játszhat ő is, ez hozza az igazi családikarácsonyihangulatot. A szabadítási harcba sokszor már  Boáz is besegít, igaz ő még "csak" a hangját adja hozzá, de azt nagyon. Tehát a jelszavunk: Vigyáááááááááz karácsony jövünk!!   Igaz, még van három hét karácsonyig... vagy csak kettő?